Az interneten használt valamennyi nyilvános IPv4-címet be kell jegyezni egy regionális internetes regisztrációs hivatalnál (Regional Internet Registry, RIR). A szervezetek bérelhetnek nyilvános címeket egy szolgáltatótól, de egy nyilvános internetes címnek csak a regisztrált tulajdonosa rendelheti hozzá azt a címet egy hálózati eszközhöz. A maximum 4,3 milliárd elméletileg lehetséges címével az IPv4-címtér azonban erősen korlátozott. Amikor Bob Kahn és Vint Cerf először kifejlesztette a TCP/IP-protokollcsomagot, beleértve az IPv4-et is 1981-ben, nem is képzelhették, hogy mivé válik az internet. Abban az időben a személyi számítógép leginkább az amatőrök kíváncsiságát keltette fel, és a World Wide Web még több mint egy évtizednyi távolságban volt.
A személyi számítógépek elterjedésével és a World Wide Web beköszöntével hamar nyilvánvalóvá vált, hogy 4,3 milliárd IPv4-cím nem lesz elég. A hosszútávú megoldás az IPv6 volt, de sokkal gyorsabb megoldásokra volt szükség ahhoz, hogy a címek elfogyását elkerüljük. Rövidtávon több megoldást is alkalmazott az IETF, beleértve a hálózati címfordítást (Network Address Translation, NAT) és az RFC 1918 szerinti privát IPv4-címek bevezetését. A fejezet azt tárgyalja, hogy a NAT - a magán címtartománnyal kombinálva - hogyan használható az IPv4-címek megőrzésére és hatékonyabb kihasználására, hogy tetszőleges méretű hálózatnak biztosíthassa a hozzáférést az internethez. A fejezet főbb témakörei:
- A NAT jellemzői, terminológiája és általános működése.
- A NAT különböző típusai, beleértve a statikus, a dinamikus és a túlterheléses NAT-ot.
- A NAT előnyei és hátrányai.
- A statikus, a dinamikus és a túlterheléses NAT konfigurálása, ellenőrzése és elemzése.
- Hogyan használható a porttovábbítás az internet felől egy belső eszközökhöz való hozzáférésre.
- A NAT hibaelhárítása a show és debug parancsokkal.
- Hogyan használható az IPv6 NAT az IPv6- és IPv4-címek közötti fordításra.