A kapcsolt hálózatok korai időszakában a kapcsolás gyors volt (általában hardver sebességű, azaz nem tartott tovább, mint a keretek fizikai vételének és egy másik porton továbbadásának ideje), a forgalomirányítás pedig lassú (mivel az szoftveres feldolgozást igényelt). Ez arra késztette a hálózattervezőket, hogy a hálózat kapcsolt részét terjesszék ki a lehető legnagyobb méretűre. A hozzáférési, elosztási és központi réteget ezért úgy konfigurálták, hogy azok a 2. rétegben kommunkáljanak. Ez a topológia hurokproblémákhoz vezethet. A hurokproblémák megoldására feszítőfa alapú technológiákat használtak, melyek a hurkok megszüntetése mellett a kapcsolók közti csatlakozások terén engedtek némi rugalmasságot és redundanciát is.
A hálózati technológiák fejlődésével azonban forgalomirányítás egyre gyorsabb és olcsóbb lett. Ma már a forgalomirányítás is hardver sebességgel történik. Ezen fejlődésnek az eredményeként a forgalomirányítás is megjelenhet a központi és elosztási rétegben anélkül, hogy hatással lenne a hálózat teljesítményére.
Számos felhasználó van a különböző VLAN-okban, és általában mindegyik VLAN egy külön alhálózat. Ezért kézenfekvő az elosztási rétegbeli kapcsolókat 3. rétegbeli átjárónak konfigurálni a hozzáférési kapcsolók VLAN-jainak felhasználói számára. Ebből az következik, hogy az elosztási réteg kapcsolóihoz a hozzáférési rétegbeli VLAN-oknak megfelelő IP-címeket kell rendelni.
3. rétegbeli (irányított) portokat általában az elosztási és a mag réteg között alkalmaznak.
Az említett hálózti architektúra nem függ a feszítőfától, mivel a topológia 2. rétegében nincsenek fizikai hurkok.