A távolságvektor alapú irányító protokollok a szomszédok között osztják meg a frissítéseket. A szomszédok olyan forgalomirányítók, amelyek közös kapcsolattal rendelkeznek és azonos irányító protokoll használatára konfigurálták őket. A forgalomirányító csak a saját interfészei és a szomszédjain keresztül elérhető távoli hálózatok hálózatcímét ismeri. A távolságvektor alapú forgalomirányítást alkalmazó forgalomirányítók nem ismerik a hálózat topológiáját.
Egyes távolságvektor alapú irányító protokollok rendszeresen küldenek frissítéseket. A RIP például 30 másodpercenként küldi el minden szomszédja számára a periodikus frissítéseit. Akkor is folytatja a frissítések küldését, ha semmi nem változott a topológiában. A RIPv1 a minden állomást azonosító 255.255.255.255 szórásos IPv4-címre küldött frissítésekkel éri el a szomszédjait.
A rendszeres frissítések szórással történő kiküldése erőforrás pazarló, mivel az üzenetek felemésztik a sávszélességet és a hálózati eszközök CPU teljesítményét. A szórásos üzenetet minden hálózati eszköznek fel kell dolgoznia. A RIPv2 és az EIGRP ehelyett csoportos címzést használ, így csak azok a szomszédok fogadják a frissítéseket, akiknek szükségük van rá. Az EIGRP tud egyedi címzéses üzenetet is küldeni csak az érintett szomszédnak. Továbbá a rendszeres üzenetek helyett csak akkor küld frissítést, amikor szükség van rá.
Ahogy az ábrán is látható, modern IPv4 távolságvektor alapú irányító protokollnak a RIPv2 és az EIGRP tekinthető. A RIPv1 és az IGRP csak a történelmi hitelesség miatt kerültek a felsorolásba.