A kapcsolatállapot alapú forgalomirányítás folyamatának első lépése, hogy a forgalomirányítók megismerik saját kapcsolataikat és közvetlenül csatlakozó hálózataikat. Ha egy interfészhez IP-címet és alhálózati maszkot rendelünk, akkor az interfész a hálózat részévé válik.

Nézzük meg az 1. ábrán látható topológiát! Tegyük fel, hogy R1 korábban már konfigurálva lett és teljes értékű kapcsolatokkal rendelkezett a szomszédai felé. Amikor azonban egy rövid időre megszűnt az áramellátás, R1-et újra kellett indítani.

Az indulás során R1 betölti az elmentett indító konfigurációs fájlt. Ahogy a korábban beállított interfészek aktívvá válnak, R1 úgy ismeri meg a közvetlenül csatlakozó hálózatait. A használt irányító protokolltól függetlenül ezek a közvetlenül csatlakozó hálózatok egy-egy bejegyzésként jelennek meg az irányítótáblában.

Ahhoz, hogy egy kapcsolatállapot alapú protokoll ismereteket tudjon szerezni egy összeköttetésről, a távolságvektor alapú protokollokhoz és a statikus útvonalakhoz hasonlóan az interfész IPv4-címét és alhálózati maszkját megfelelően be kell állítani, és az összeköttetésnek felkapcsolt állapotúnak kell lennie. Mindemellett a távolságvektor alapú protokollokhoz hasonlóan az interfész csak akkor vesz részt a kapcsolatállapot alapú forgalomirányítási folyamatban, ha szerepel egy network forgalomirányító konfigurációs utasításban.

Az ábrán látható, hogy R1 az alábbi négy közvetlenül csatlakozó hálózattal rendelkezik:

Ahogy a 2.-5. ábrákon is látható, a kapcsolatállapot-információk a következőket tartalmazzák:

MEGJEGYZÉS: A Cisco implementációban az OSPF-útvonal mértéke a kapcsolat kimenő interfészének sávszélességén alapuló költség. Ebben a fejezetben a szemléltetés egyszerűsége érdekében tetszőleges költség értékeket használunk.